2012. július 28-án, a születésnapomon kaptam ajándékba egy erdélyi út lehetőségét. Végre azokra a részekre juthattam el Szabival, aki korábban már eltöltött fél évet Csíkban, amelyek igazán érdekeltek. Csíkszeredán és Székelyudvarhelyen a magyar lakosság többségben van, akivel találkoztunk, mindenki nagycsaládokban gondolkodott. Az utcákon csak magyar szót lehetett hallani. Az emberek elégedettek és büszkék arra, amit elértek, amivel éppen foglalkoznak. A természet mintha kicsit közelebb lenne hozzájuk, mint a mi kicsit elidegenedett budapesti létünkben.
Busszal utaztunk a Népligetből. Épp a Fradimeccs végén, 11 óra körül indultunk. Alig tudtunk feljutni a buszra és kiszabadulni a városból. Hajnalban már a csodálatos dombos tájak fogadtak. Másnap délben érkeztünk meg a szürke, mégis színes szeredai pályaudvar mellé.
Nekivágtunk Csíknak. Miután Csíkszentléleken meglátogattuk Győzőt, aki finom fenyőszörppel fogadott, elkértük a szálláskulcsunkat, majd a Nagy Somlyó megmászásával kezdtük. A kilátóból csodálatos látvány tárult elénk a medencére. Innét az összes későbbi célpontunkra letekinthettünk. Árkon-bokron-mezőn át jutottunk el a Makovecz Imre tervezte zarándokhelyhez, mely ez alkalommal kihalt és elhagyatott volt. Még aznap este meglátogattuk a csíksomlyói "feredőt" is, melyet kalákában pár évvel ezelőtt építettek erdélyi és magyar fiatalok.
Az első jéghideg pezsgőfürdőkor még nem tudtam, hogy a héten számos hasonló helyet fogok végigzarándokolni. A megpihenésre alkalmas nyugalom helyén mindig élmény a térdig érő fűben lefektetett lécekből szögelt járóösvényen bejárni a terepet, megcsodálni a fűzfaépítészet remekeit és a mogyoróvesszőből font kerítéseket.
A kellemes séta után pedig általában az iszapfürdőben való lábáztatás következik.
Másnap bringát béreltünk és nekivágtunk a környék bejárásának. További feredők és bórvízkóstolás következett. A helyiek vendégszeretetét is élveztük. Aprófalvak fotózása közben be-betértünk házakhoz, ahol az udvari kályhán vagy pityókát vagy lekvárt főztek. A vidék hangulatát inkább csak színekben és fényekben lehet kifejezni. Csűrök fából, téglából, mind mestermunka. A helyi parasztmesterek alkotásai. Vas és tégla, léc és kő, drót és fű harmonikus találkozása. Fény és árnyék, eső és napsütés. Szürke és sárga. Sok zöld. Tanyaillat. Megint csűrök sora. Kinéz egy tehén az ablakon. Megbámul. Megyünk tovább, még a trágyalében járni is öröm.
Másnap feltekertünk Hargitafürdőre, kb. 1500 m magasba. Felfelé az útszéli szedresből és abból a reménységből nyertem erőt, hogy mekkora élmény lesz a szerpentinen visszaszáguldani. A tetőn holdbéli táj fogadott bennünket. Medvetalpnyomok a homokban.
Mivel jó bringákat sikerült beszereznünk, egyre nagyobb távokban csillagtúráztunk. Mádéfalván keresztül Balánig (ez a város kivétel - román és magyar érdekes módon keveredik, él együtt: rozsdásotó vasbeton és panel házak ráépítve a csűrökre és székelyházakra) majd fel, egyenesen az Egyes kőhöz, melyről Kós Károly az állatkerti sziklát mintázta. A hegyekben megbújó esztenák környékén folyamatos a kolompolás. Annyira megszoktam, hogy itthon már-már hiányzik.
Legizgalmasabb kirándulásunk talán a Szent Anna tóhoz vezetett egy Natura2000-es kerékpárúton át, melyről csak később derült ki, hogy járatlan, elhagyatott és medvegyanús. A málnamezőkön áthaladva erőteljesen kellett kopogtatnunk és csettintgetnünk, hisz mi voltunk a medveföldre betolakodó idegenek. Nem lepődhettünk volna meg, ha nem szívélyes fogadtatásban lett volna részünk. Kemény, köves, pocsolyás út vezetett fel egészen a mohosi lápig, mely a száraz évszak miatt sajnos nem a legszebb arcát mutatta, de még így is csodálatos színekben pompázott.
A hegyi tótól visszafelé is a medvés ösvényt választottuk a gyors hazatérés reményében. Meglepetten tapasztaltuk, hogy az egyik száradó pocsolyában friss medvenyomra leltünk, ami garantáltan a legutóbbi órában kerülhetett oda, hisz a járatlan utat rajtunk kívül nemigen használta más, csak az őslakosok.
Nagy élmény volt, amikor Szász Istvánék skanzenjébe kaptunk meghívást vacsorára.
http://www.facebook.com/SKANZEN.RO
Ezen a vidéken többen, főként építészek vásárolnak meg pusztulásra váró boronaházakat, átszállítják saját birtokukra, s ott újra felépítik őket. A tradicionális székely faházak eredeti színe mészbe oldott kék.
Miután kerékpárral kb. 150 km szélességben bejártuk Csíkot és környékét, következett az autóbérlés. Egy kis Opel Corsa-val vágtunk neki Moldvának, az ezer éves határon keresztül.
Borospataka, Hidegség, Gyimesközéplok... Még egy darabig élvezhettük a székely rendezett udvarok szépségét, a színek harmóniáját, de lassan a táj átalakult. Minden kicsit szétesett, az összetartó erő kiveszett. Igénytelen kerítések, piszkos utak, sok beton, panel, a színek összenemillő kavalkádja következett. Bákó. Magyarfaluban foglaltunk szállást Lenánál. Amikor azt hittük, hogy megérkeztünk, akkor derült ki számunkra, hogy a Szeret folyó mentén a magyarlakta falvak többségét magyarfalunak hívják. Még 30 km következett. Azt hittük, már a világ végén vagyunk. A hegyeken át haladva leszakadt utak, összetöredezett aszfalt, kőomlás. A telefonos segítségkérés következett. Azon a vidéken senki nem beszélt már magyarul. Többszöri útbaigazítás után végre egy kút mellett megláttunk egy lányt balatonakalis pólóban. Csángó volt. Ismerte a szállásadónkat, végre odavezetett hozzá. Magyarfaluban, amelyik minket várt nem divat a házak megszámozása. Lena az út szélén várt bennünket, betessékelt majd a szörpös pálinkát kocsonya követte. Sokat beszélgettünk a vendégfogadásra berendezett nagy teraszon, mely hatalmas virágos kertjére nézett, mindig az évszaknak megfelelő virág- és színpompában.
Ahhoz, hogy a szobába lépjünk, Szabinak meg kellett hajolnia az ajtófélfa előtt. Másnap derült ki, hogy az alacsony kisházban jártak már előttünk mások is a Fasorból. Lena egy ferde sorokkal írt levelet nyújtott át, hogy elolvasnám-e neki. A hálás levél fotókkal Végh Teodórájéktól érkezett Japánból. Ők is Lenánál szálltak meg pár hónappal ezelőtt. Milyen kicsi a világ!
Vasárnap reggel 8 órakor a templom következett. Nyíltak a kapuk, emberek áramlottak ki jobbról is, balról is. Özönlöttek be, a templomba. Aki nem fért be, az az udvaron hallgatta a kihangosított misét. Csak a pap volt román. Legalább 400 ember hallgatja a román papot minden nap, vasárnap kétszer is. A katolikus szertartás szerint a nép ave maria-t és kyrie eleison-t énekelt. A templom végébe tudtunk bezsúfolódni, ahol megható volt látni a tömegeket. Férfi blokk, gyermekes anya blokk, csángó kendős néni blokk. Csoportokban, egymástól kicsit elkülönülve gubbasztottak az emberek a padsorokon. A román nyelvű liturgia ellenére áthatotta az embereket az Istentisztelet. A mise végén a kiáramlás következett. Ahogy kibújt, úgy bújt vissza mindenki alacsony kisházaiba, azt követően, hogy főtéren megbeszélgették a folyó ügyeket.
Kora délután úgy döntöttünk, északnak vesszük az irányt, Bukovina felé. Több XV. század környéki kolostortemplom látogatását terveztük: Szucsava, Humorului, Voroneti. Legnagyobb élmény mégis az újabb kori, modern templom volt, ahol a szó szoros értelmében zajlott a feketébe tekert apácák élete. Némelyek nagyon férfias vonásai, céltudatos léptei különleges hangulatot kölcsönzött a csodálatos rózsakertnek, mely élesen elkülönült a bákói lepusztult falvaktól. Mintha hirtelen a Paradicsomba kerültünk volna. Monoton kongó, egyre gyorsuló dobolás hívta misére az udvar lakóit, akik szapora léptekkel jöttek ki celláikból és vették útjukba a várfallal körbevett terület közepére épített ortodox templomot. Különleges volt megtapasztalni, azt a nyitottságot és kitárulkozást, hogyha bátorságunk lett volna akár még közelebbről filmezni, azt sem bánták volna. Nem néztek ránk, nem beszéltek velünk... mintha ott sem lettünk volna. Ki volt a valóság? Mi pedig úgy éltük meg, mintha elsuhanó szellemarcokkal találkoztunk volna. Két világ, egymás mellett. Ők nem vettek tudomást rólunk, mi nem tudtunk interakcióba lépni velük egy-egy lopott mosoly kivételével. Nehéz volt e furcsa világból visszatérni az autóútra. Még 150 km következett északra, az ukrán határ irányába. Lassan elkezdett visszatérni az összhang, a kultúra és a tradíció összetartó ereje. Ugyan másképp mint a székelyeknél, de megint kiült mindez a kerítésekre, házakra. A nénik, bácsik is kiültek a házak előtti padokra. Beszélgettek. Megint csűrök, ez alkalommal cinkes díszítéssel, tipikus motívumokkal. Egyre több faház. Szépek. A porták belső rendezettsége azonos mindenütt.
Mivel nem terveztük be ezt a vidéket, de semmiképpen sem szabadott kihagyni a kolostortemplomokat, vállaltuk, hogy egy éjszakát egy forrás mellett, az autóban töltünk. Este senkit nem zavart, hogy tüzet raktunk, és a gazdag csángó étkeket követően kb. 15 órával picit megéhezve zöldségeket sütöttünk az út mentén. Másnap reggel ugyanolyan várudvarok, kolostortemplomok következtek, de élet nélkül. Nyitva a turistáknak. De legalább a monoton doboló kongatás ugyanaz volt. Ez jól esett, mert így a csodálatos, kb. 100 széles eresszel ellátott különleges templomokat is gondolatban megtöltöttük élettel a tegnapi látottak alapján.
A visszaúton még egy ajándékot kaptunk Istentől, s a vidéktől. Az alábbi templom különleges hagymakupolái, fa tornya hívogatott.
Megálltunk. Megcsodáltuk kívülről-belülről, s tovább maradtunk, mint terveztük. Egy kedves asszony éppen édesanyja halálának évfordulójára emlékezett, s mindenkit, aki aznap arra járt, beinvitált. Már-már tradíció ez a családjában. A zöldséglevest lecsósrizs, sülthal, kávé, üdítő és desszert követte. Szolgatársaival együtt ő is kiszolgált mindenkit, aki arra járt aznap. Megajándékozott volt, s ezért mást is megajándékozott úgy, ahogy tőle telt. Szívesen tette. Mosolygott. Kedves volt. Hasonló ortodox kendőt viselt mint előző nap az apácák, csak színeset. Ő is színes és vidám volt. Keveset beszélt, mégis érezni lehetett a belőle kiáramló szeretetet. Nem engedte, hogy fényképet készítsünk róla. Kedvességét Szab az alábbi rajzzal viszonozta, melyet örömmel elfogadott. Tudtuk, semmi mást nem fogadott volna el. Örült.
A rajzra egy Igén kívül azért került négy név, mert összefutottunk egy kedves párral, akiket rajtunk kívül aznap szintén beinvitáltak. A barátaink barátai voltak, Kecskemétről. Kicsi a világ!
A terveket Szilágyi Szabolcs, építész-tervezőművész készítette. Ezek láthatóak a Duna tv által készített riportműsorban is. Az elkészítéshez 70 szál égert kértünk, melyeket első körben lehántoltunk, majd a medencébe állítottuk. Az égeroszlopok összefogatása fenyőcsapokkal történt.
Miközben a fiúk felépítették a medencét a helyi ácsokkal együttműködve, akik a tetőszerkezetről gondoskodtak, a lányok elkezdték a környezet rendbetételét. Mogyoróvesszőből kerítést fontunk, hogy megakadályozzuk a hegyoldal beomlását, kialakítottuk az utakat és a pihenőhelyeket.
Az égerek csúcsaiból wc-t, öltöző-t és lépcső-t építettünk. Az égerkereteket kaviccsal töltöttük ki, hogy kényelmes módon juthasson el a fáradt vándor a feredőhöz, s megáztathassa lábát az iszapfürdőben. Egy padhoz szükséges pallót egyedül gyalultam. Élmény volt!
Esténként táncház, verselés, múzeum és iskolalátogatás volt. A helyiek teljesen belefolytak a munkálatokba, szívélyesen fogadtak bennünket mindig pálinkával és kürtős kaláccsal. Megtudtuk, hogy egy családban általában csak az egyik szülőnek van munkája, a másik a földeken dolgozik. Mégis elégedettek az emberek. Szeretik az életüket és egymást. Besegítenek egymásnak, s valahogy a természettől sem távolodtak még el olyan mértékben, mint mi budapestiek. Élmény volt velük lenni, bepillantani a csókási esztenában élő pásztorok életébe, ahogy minden este megküzdenek a medvékkel. Rendelésre nem csak tejet, de ordát is készítenek a falubelieknek. A tejet és ordát leküldik, a feltöltött mobil telefonjukat visszakapják. Nem vágynak a civilizációba. Szeretik az életüket, azt ami van.
