2012. augusztus 25., szombat

Csernátoni kaláka 2012

Először vettem részt kalákán. Nem tudtam, mire számítsak. Miután Csíkban több feredőt végiglátogattunk az elmúlt héten, mégis kezdett körvonalazódni, hogy mit fog a kb. 50 fős nemzetközinek mondható csapat 10 nap alatt létrehozni. Azért fontos a helyi lakosság bevonása a fürdőépítésbe, mert a magyar önkéntesek hazamennek, ők viszont ott maradnak. Ha magukénak érzik, ápolják, gondozzák, használják. Szabadság hiányában sajnos csak az első héten tudtam részt venni a munkálatokban, de az is felejthetetlen élmény volt. Azt, hogy mit alkottunk együtt, csak a zárófényképek alapján tudom elképzelni. De honnan indult? Egy esztena (pásztorlak) mellett, Ika vára alatt bújik elő egy kis forrás a hegyoldalból, ahová a kaláka szervezője, Herczeg Ágnes odaálmodta Csókás Feredőt. A helyi pásztorok úgy ittak belőle, hogy egy műanyagflakon kettévágásával gyűjtötték össze a vizet. Első nap munkagép érkezett. Kimarkolta a medencének szánt gödröt. Az alábbi képen látható a terület, amilyen volt a munkálatok megkezdése előtt.
A terveket Szilágyi Szabolcs, építész-tervezőművész készítette. Ezek láthatóak a Duna tv által készített riportműsorban is. Az elkészítéshez 70 szál égert kértünk, melyeket első körben lehántoltunk, majd a medencébe állítottuk. Az égeroszlopok összefogatása fenyőcsapokkal történt.



Miközben a fiúk felépítették a medencét a helyi ácsokkal együttműködve, akik a tetőszerkezetről gondoskodtak, a lányok elkezdték a környezet rendbetételét. Mogyoróvesszőből kerítést fontunk, hogy megakadályozzuk a hegyoldal beomlását, kialakítottuk az utakat és a pihenőhelyeket.
Az égerek csúcsaiból wc-t, öltöző-t és lépcső-t építettünk. Az égerkereteket kaviccsal töltöttük ki, hogy kényelmes módon juthasson el a fáradt vándor a feredőhöz, s megáztathassa lábát az iszapfürdőben. Egy padhoz szükséges pallót egyedül gyalultam. Élmény volt!


Esténként táncház, verselés, múzeum és iskolalátogatás volt. A helyiek teljesen belefolytak a munkálatokba, szívélyesen fogadtak bennünket mindig pálinkával és kürtős kaláccsal. Megtudtuk, hogy egy családban általában csak az egyik szülőnek van munkája, a másik a földeken dolgozik. Mégis elégedettek az emberek. Szeretik az életüket és egymást. Besegítenek egymásnak, s valahogy a természettől sem távolodtak még el olyan mértékben, mint mi budapestiek. Élmény volt velük lenni, bepillantani a csókási esztenában élő pásztorok életébe, ahogy minden este megküzdenek a medvékkel. Rendelésre nem csak tejet, de ordát is készítenek a falubelieknek. A tejet és ordát leküldik, a feltöltött mobil telefonjukat visszakapják. Nem vágynak a civilizációba. Szeretik az életüket, azt ami van.

Erdély

2012. július 28-án, a születésnapomon kaptam ajándékba egy erdélyi út lehetőségét. Végre azokra a részekre juthattam el Szabival, aki korábban már eltöltött fél évet Csíkban, amelyek igazán érdekeltek. Csíkszeredán és Székelyudvarhelyen a magyar lakosság többségben van, akivel találkoztunk, mindenki nagycsaládokban gondolkodott. Az utcákon csak magyar szót lehetett hallani. Az emberek elégedettek és büszkék arra, amit elértek, amivel éppen foglalkoznak. A természet mintha kicsit közelebb lenne hozzájuk, mint a mi kicsit elidegenedett budapesti létünkben. Busszal utaztunk a Népligetből. Épp a Fradimeccs végén, 11 óra körül indultunk. Alig tudtunk feljutni a buszra és kiszabadulni a városból. Hajnalban már a csodálatos dombos tájak fogadtak. Másnap délben érkeztünk meg a szürke, mégis színes szeredai pályaudvar mellé.
Nekivágtunk Csíknak. Miután Csíkszentléleken meglátogattuk Győzőt, aki finom fenyőszörppel fogadott, elkértük a szálláskulcsunkat, majd a Nagy Somlyó megmászásával kezdtük. A kilátóból csodálatos látvány tárult elénk a medencére. Innét az összes későbbi célpontunkra letekinthettünk. Árkon-bokron-mezőn át jutottunk el a Makovecz Imre tervezte zarándokhelyhez, mely ez alkalommal kihalt és elhagyatott volt. Még aznap este meglátogattuk a csíksomlyói "feredőt" is, melyet kalákában pár évvel ezelőtt építettek erdélyi és magyar fiatalok.
Az első jéghideg pezsgőfürdőkor még nem tudtam, hogy a héten számos hasonló helyet fogok végigzarándokolni. A megpihenésre alkalmas nyugalom helyén mindig élmény a térdig érő fűben lefektetett lécekből szögelt járóösvényen bejárni a terepet, megcsodálni a fűzfaépítészet remekeit és a mogyoróvesszőből font kerítéseket.
A kellemes séta után pedig általában az iszapfürdőben való lábáztatás következik.
Másnap bringát béreltünk és nekivágtunk a környék bejárásának. További feredők és bórvízkóstolás következett. A helyiek vendégszeretetét is élveztük. Aprófalvak fotózása közben be-betértünk házakhoz, ahol az udvari kályhán vagy pityókát vagy lekvárt főztek. A vidék hangulatát inkább csak színekben és fényekben lehet kifejezni. Csűrök fából, téglából, mind mestermunka. A helyi parasztmesterek alkotásai. Vas és tégla, léc és kő, drót és fű harmonikus találkozása. Fény és árnyék, eső és napsütés. Szürke és sárga. Sok zöld. Tanyaillat. Megint csűrök sora. Kinéz egy tehén az ablakon. Megbámul. Megyünk tovább, még a trágyalében járni is öröm.

Másnap feltekertünk Hargitafürdőre, kb. 1500 m magasba. Felfelé az útszéli szedresből és abból a reménységből nyertem erőt, hogy mekkora élmény lesz a szerpentinen visszaszáguldani. A tetőn holdbéli táj fogadott bennünket. Medvetalpnyomok a homokban.
Mivel jó bringákat sikerült beszereznünk, egyre nagyobb távokban csillagtúráztunk. Mádéfalván keresztül Balánig (ez a város kivétel - román és magyar érdekes módon keveredik, él együtt: rozsdásotó vasbeton és panel házak ráépítve a csűrökre és székelyházakra) majd fel, egyenesen az Egyes kőhöz, melyről Kós Károly az állatkerti sziklát mintázta. A hegyekben megbújó esztenák környékén folyamatos a kolompolás. Annyira megszoktam, hogy itthon már-már hiányzik.
Legizgalmasabb kirándulásunk talán a Szent Anna tóhoz vezetett egy Natura2000-es kerékpárúton át, melyről csak később derült ki, hogy járatlan, elhagyatott és medvegyanús. A málnamezőkön áthaladva erőteljesen kellett kopogtatnunk és csettintgetnünk, hisz mi voltunk a medveföldre betolakodó idegenek. Nem lepődhettünk volna meg, ha nem szívélyes fogadtatásban lett volna részünk. Kemény, köves, pocsolyás út vezetett fel egészen a mohosi lápig, mely a száraz évszak miatt sajnos nem a legszebb arcát mutatta, de még így is csodálatos színekben pompázott.
A hegyi tótól visszafelé is a medvés ösvényt választottuk a gyors hazatérés reményében. Meglepetten tapasztaltuk, hogy az egyik száradó pocsolyában friss medvenyomra leltünk, ami garantáltan a legutóbbi órában kerülhetett oda, hisz a járatlan utat rajtunk kívül nemigen használta más, csak az őslakosok. Nagy élmény volt, amikor Szász Istvánék skanzenjébe kaptunk meghívást vacsorára. http://www.facebook.com/SKANZEN.RO Ezen a vidéken többen, főként építészek vásárolnak meg pusztulásra váró boronaházakat, átszállítják saját birtokukra, s ott újra felépítik őket. A tradicionális székely faházak eredeti színe mészbe oldott kék.

Miután kerékpárral kb. 150 km szélességben bejártuk Csíkot és környékét, következett az autóbérlés. Egy kis Opel Corsa-val vágtunk neki Moldvának, az ezer éves határon keresztül.
Borospataka, Hidegség, Gyimesközéplok... Még egy darabig élvezhettük a székely rendezett udvarok szépségét, a színek harmóniáját, de lassan a táj átalakult. Minden kicsit szétesett, az összetartó erő kiveszett. Igénytelen kerítések, piszkos utak, sok beton, panel, a színek összenemillő kavalkádja következett. Bákó. Magyarfaluban foglaltunk szállást Lenánál. Amikor azt hittük, hogy megérkeztünk, akkor derült ki számunkra, hogy a Szeret folyó mentén a magyarlakta falvak többségét magyarfalunak hívják. Még 30 km következett. Azt hittük, már a világ végén vagyunk. A hegyeken át haladva leszakadt utak, összetöredezett aszfalt, kőomlás. A telefonos segítségkérés következett. Azon a vidéken senki nem beszélt már magyarul. Többszöri útbaigazítás után végre egy kút mellett megláttunk egy lányt balatonakalis pólóban. Csángó volt. Ismerte a szállásadónkat, végre odavezetett hozzá. Magyarfaluban, amelyik minket várt nem divat a házak megszámozása. Lena az út szélén várt bennünket, betessékelt majd a szörpös pálinkát kocsonya követte. Sokat beszélgettünk a vendégfogadásra berendezett nagy teraszon, mely hatalmas virágos kertjére nézett, mindig az évszaknak megfelelő virág- és színpompában.
Ahhoz, hogy a szobába lépjünk, Szabinak meg kellett hajolnia az ajtófélfa előtt. Másnap derült ki, hogy az alacsony kisházban jártak már előttünk mások is a Fasorból. Lena egy ferde sorokkal írt levelet nyújtott át, hogy elolvasnám-e neki. A hálás levél fotókkal Végh Teodórájéktól érkezett Japánból. Ők is Lenánál szálltak meg pár hónappal ezelőtt. Milyen kicsi a világ! Vasárnap reggel 8 órakor a templom következett. Nyíltak a kapuk, emberek áramlottak ki jobbról is, balról is. Özönlöttek be, a templomba. Aki nem fért be, az az udvaron hallgatta a kihangosított misét. Csak a pap volt román. Legalább 400 ember hallgatja a román papot minden nap, vasárnap kétszer is. A katolikus szertartás szerint a nép ave maria-t és kyrie eleison-t énekelt. A templom végébe tudtunk bezsúfolódni, ahol megható volt látni a tömegeket. Férfi blokk, gyermekes anya blokk, csángó kendős néni blokk. Csoportokban, egymástól kicsit elkülönülve gubbasztottak az emberek a padsorokon. A román nyelvű liturgia ellenére áthatotta az embereket az Istentisztelet. A mise végén a kiáramlás következett. Ahogy kibújt, úgy bújt vissza mindenki alacsony kisházaiba, azt követően, hogy főtéren megbeszélgették a folyó ügyeket. Kora délután úgy döntöttünk, északnak vesszük az irányt, Bukovina felé. Több XV. század környéki kolostortemplom látogatását terveztük: Szucsava, Humorului, Voroneti. Legnagyobb élmény mégis az újabb kori, modern templom volt, ahol a szó szoros értelmében zajlott a feketébe tekert apácák élete. Némelyek nagyon férfias vonásai, céltudatos léptei különleges hangulatot kölcsönzött a csodálatos rózsakertnek, mely élesen elkülönült a bákói lepusztult falvaktól. Mintha hirtelen a Paradicsomba kerültünk volna. Monoton kongó, egyre gyorsuló dobolás hívta misére az udvar lakóit, akik szapora léptekkel jöttek ki celláikból és vették útjukba a várfallal körbevett terület közepére épített ortodox templomot. Különleges volt megtapasztalni, azt a nyitottságot és kitárulkozást, hogyha bátorságunk lett volna akár még közelebbről filmezni, azt sem bánták volna. Nem néztek ránk, nem beszéltek velünk... mintha ott sem lettünk volna. Ki volt a valóság? Mi pedig úgy éltük meg, mintha elsuhanó szellemarcokkal találkoztunk volna. Két világ, egymás mellett. Ők nem vettek tudomást rólunk, mi nem tudtunk interakcióba lépni velük egy-egy lopott mosoly kivételével. Nehéz volt e furcsa világból visszatérni az autóútra. Még 150 km következett északra, az ukrán határ irányába. Lassan elkezdett visszatérni az összhang, a kultúra és a tradíció összetartó ereje. Ugyan másképp mint a székelyeknél, de megint kiült mindez a kerítésekre, házakra. A nénik, bácsik is kiültek a házak előtti padokra. Beszélgettek. Megint csűrök, ez alkalommal cinkes díszítéssel, tipikus motívumokkal. Egyre több faház. Szépek. A porták belső rendezettsége azonos mindenütt.


Mivel nem terveztük be ezt a vidéket, de semmiképpen sem szabadott kihagyni a kolostortemplomokat, vállaltuk, hogy egy éjszakát egy forrás mellett, az autóban töltünk. Este senkit nem zavart, hogy tüzet raktunk, és a gazdag csángó étkeket követően kb. 15 órával picit megéhezve zöldségeket sütöttünk az út mentén. Másnap reggel ugyanolyan várudvarok, kolostortemplomok következtek, de élet nélkül. Nyitva a turistáknak. De legalább a monoton doboló kongatás ugyanaz volt. Ez jól esett, mert így a csodálatos, kb. 100 széles eresszel ellátott különleges templomokat is gondolatban megtöltöttük élettel a tegnapi látottak alapján.

A visszaúton még egy ajándékot kaptunk Istentől, s a vidéktől. Az alábbi templom különleges hagymakupolái, fa tornya hívogatott.
Megálltunk. Megcsodáltuk kívülről-belülről, s tovább maradtunk, mint terveztük. Egy kedves asszony éppen édesanyja halálának évfordulójára emlékezett, s mindenkit, aki aznap arra járt, beinvitált. Már-már tradíció ez a családjában. A zöldséglevest lecsósrizs, sülthal, kávé, üdítő és desszert követte. Szolgatársaival együtt ő is kiszolgált mindenkit, aki arra járt aznap. Megajándékozott volt, s ezért mást is megajándékozott úgy, ahogy tőle telt. Szívesen tette. Mosolygott. Kedves volt. Hasonló ortodox kendőt viselt mint előző nap az apácák, csak színeset. Ő is színes és vidám volt. Keveset beszélt, mégis érezni lehetett a belőle kiáramló szeretetet. Nem engedte, hogy fényképet készítsünk róla. Kedvességét Szab az alábbi rajzzal viszonozta, melyet örömmel elfogadott. Tudtuk, semmi mást nem fogadott volna el. Örült.
A rajzra egy Igén kívül azért került négy név, mert összefutottunk egy kedves párral, akiket rajtunk kívül aznap szintén beinvitáltak. A barátaink barátai voltak, Kecskemétről. Kicsi a világ!

2010. január 21., csütörtök

comments

I am getting some comments nowadays, so soon I guess I need to follow writing this blog. Actually I have many experiences just did not write down :-( Somehow I lost motivation, but soon I hope I get it back!

2009. április 4., szombat

Max Lucado: Értékes vagy!

A foltmanók kicsi, fából készült emberkék voltak. Mindannyian Éli fafaragómester keze alól kerültek ki. A mester műhelye messze fent a hegyen állt, ahonnan szép kilátás nyílt a foltmanók kicsiny falujára. Mindegyik manó másmilyen volt. Egyiknek nagy volt az orra, a másiknak a szája. Némelyek magasak voltak, mások pedig alacsonyak. Egyesek kalapot hordtak, míg mások kabátot viseltek.
Két dolog azonban közös volt bennük: ugyanaz a fafaragó készítette őket és ugyanabban a faluban laktak. A foltmanók egész életükben minden áldott nap matricákat osztogattak egymásnak. Minden manónak volt egy doboza tele arany csillag matricákkal és egy másik doboza tele szürke pontokkal. Naphosszat a falut járták és mást sem csináltak, mint csillagokat vagy pontokat ragasztgattak egymásra. A csinosak és jóvágásúak, akik szépen csiszoltak és fényesre festettek voltak, mindig csillagot kaptak. De akik érdes fából készültek, vagy már pattogott róluk a festék, azok bizony csak szürke pontra számíthattak. A tehetségesek is csillagot kaptak. Némelyikük könnyedén a feje fölé emelt hatalmas fa rudakat vagy átugrott magas dobozok fölött. Mások bonyolult szavakat használtak vagy gyönyörű dalokat énekeltek. Őket mindenki elárasztotta csillaggal. Némely foltmanónak egész testét csillagok borították! Persze mindig nagyon jól érezték magukat, mikor csillagot kaptak. Így aztán újabb és újabb dolgokat találtak ki, hogy ismét kiérdemeljék a csillagot. Mások viszont nem voltak olyan ügyesek. Nekik mindig csak szürke pont jutott. Pancsinelló is ilyen foltmanó volt. Próbált magasra ugrani, de mindig csak nagyot esett. Erre persze rögtön köréje gyűltek néhányan, hogy ráragasszanak egy-egy szürke pontot. Néha eséskor megkarcolta a testét. Ilyenkor újabb pontokkal halmozták el. Aztán, ha megpróbálta kimagyarázni az esetet, biztos valamit bután fogalmazott meg, amiért persze még több pontot ragasztottak rá. Egy idõ után olyan sok szürke pont lett rajta, hogy már az utcára sem mert kimenni. Félt, hogy valamit megint elügyetlenkedik, például elfelejt sapkát húzni, vagy belelép egy tócsába, és ezzel még több rossz pontot szerez. Sõt, néha már minden ok nélkül is ráragasztottak egy-egy szürke pontot, pusztán azért, mert látták, már úgyis olyan sok van rajta. "Sok szürke pontot érdemel – mondogatták egymásnak. - Ő aztán tényleg nem jó foltmanó!" Egy idõ után maga Pancsinelló is elhitte ezt. "Nem vagyok jó foltmanó" - gondolta.
Amikor nagy ritkán kiment az utcára, csak olyan manókkal lófrált, akiken szintén sok szürke pont volt. Köztük jobban érezte magát. Egy nap találkozott egy olyan manóval, aki egészen más volt, mint a többi. Nem volt rajta sem csillag sem pont. Egyszerûen foltmanó volt. Lúciának hívták. Nem mintha az emberek nem ragasztottak volna rá matricákat - csak azok egyszerűen nem maradtak meg rajta! Némely manó emiatt felnézett rá, és ragasztott rá egy csillagot. De a csillag leesett! Mások lenézték, mert nem volt egy csillaga sem, és raktak rá egy szürke pontot. Ám az is leesett!
"Én is ilyen akarok lenni!- gondolta Pancsinelló.
-Nem akarom, hogy mások jeleket rakjanak rám!"
Megkérdezte a matrica nélküli famanót, hogyan lehetséges, hogy neki nincs egyetlen matricája sem."Ó, nem nagy ügy! - válaszolta Lúcia. - Egyszerűen csak minden nap meglátogatom Élit. "Élit?"
"Igen, Élit a fafaragót. Jót ücsörgök a mûhelyében."
"De miért?"
"Majd megtudod! Menj el hozzá, fel a hegyre!"
Ezzel a matrica nélküli manó megfordult és elment.
"Szerinted egyáltalán szóba áll majd velem?" - kiáltott utána Pancsinelló. De Lúcia ezt már nem hallotta meg. Így aztán Pancsinelló hazament. Leült az ablak elé és nézte, hogyan rohangálnak ide-oda a manók csillagokat és szürke pontokat osztogatva egymásnak. "Ez így nincs rendjén" - suttogta, és elhatározta, hogy elmegy Élihez. Felkapaszkodott a hegytetõre vezetõ keskeny ösvényen, és belépett a nagy mûhelybe. Szeme-szája elállt a csodálkozástól az óriási bútorok láttán. A hokedli a feje búbjáig ért. Lábujjhegyre kellett állnia, hogy rálásson a munkapadra. A kalapács nyele olyan hosszú volt, mint az õ karja. Pancsinelló nyelt egy nagyot, és elindult kifelé. Ekkor meghallotta a nevét. "Pancsinelló!" - hallatszott egy mély, erõs hang. Pancsinelló megállt. "Pancsinelló! Örülök, hogy látlak! Gyere közelebb, hadd nézlek meg!"Pancsinelló megfordult és ránézett a nagydarabszakállas mesterre. "Te tudod a nevemet?" - kérdezte a kis manó. "Persze, hogy tudom! Én alkottalak!" Éli lehajolt, felemelte és maga mellé ültette a padra. "Hm" - szólalt meg a mester elgondolkozva, miközben a szürke pontokat nézte. "Úgy látom gyûjtöttél néhány rosszpontot!" "Nem akartam, Éli! Tényleg nagyon próbáltam jó lenni!" "Gyermekem, elõttem nem kell védekezned, én nem foglalkozom azzal, mit gondolnak rólad a foltmanók."
"Tényleg?" Tényleg. És neked sem kellene. Hát kik ők, hogy jó vagy rossz pontokat osztogassanak? Ők is ugyanolyan foltmanók, mint te. Amit õk gondolnak, az semmit sem számít, Pancsinelló.
Csak az számít, amit én gondolok. És szerintem te nagyon értékes manó vagy!"Pancsinelló felnevetett. "Én értékes?! Ugyan mitõl? Nem tudok gyorsan járni. Nem tudok magasra ugrani. A festék repedezik rajtam. Mit számítok én neked? "Éli Pancsinellóra nézett, rátette a kezét a kis favállakra, majd nagyon lassan így szólt: "Az enyém vagy! Ezért vagy értékes nekem." Pancsinellóra még soha senki nem nézett így - különösen nem az, aki alkotta õt. Nem is tudta, mit mondjon.
"Minden nap vártam, hogy eljössz!" - folytatta Éli."Azért jöttem el, mert találkoztam valakivel, akin nem voltak matricák"- mondta Pancsinelló "Tudom. Mesélt rólad." "Rajta miért nem tapadnak meg a matricák?"
A fafaragó nagyon kedvesen beszélt:"Azért, mert elhatározta, hogy neki fontosabb, amit én gondolok róla, mint az, amit mások. A matricák csak akkor ragadnak rád, ha hagyod."
"Micsoda?"
"A matricák csak akkor ragadnak rád, ha fontosak neked. Minél jobban bízol az én szeretetemben, annál kevésbé aggódsz a matricák miatt. Érted?"
"Hát, még nem nagyon..."
Éli elmosolyodott. "Idővel majd megérted. Most még tele vagy szürke pontokkal. Egyelőre elég, ha minden nap eljössz hozzám, hogy emlékeztethesselek rá, mennyire fontos vagy nekem. "Éli letette Pancsinellót a földre."Ne felejtsd el - mondta, miközben a foltmanó elindult az ajtó felé -, hogy nagyon értékes vagy, mert én alkottalak! És én sohasem
hibázom! "Pancsinelló nem állt meg, de magában ezt gondolta:
"Azt hiszem, komolyan mondja!" És miközben ezt gondolta, már le is gurult róla egy szürke pont.