A projektem a vége felé közeleg, rohamosan. A napokban már csak javítgattam a riporton, de lényegében készen van. Lezajlottak az értékelő beszélgetések, pozitív visszajelzéseket kaptam. A szívemben már érzem, hogy lassan búcsúzom a fáktól, a cölöpházaktól, a koldus-gyerekektől, a szemétben kotorászó asszonyoktól, a száguldó motodoposoktól, a sok-sok ismerőstől, akik olyan fontosak voltak itt. Próbálom az emlékezetes pillanatokat, szagokat, élményeket, hangulatokat jó mélyen elraktározni. Nem tudom, hogy visszajövök-e még egyszer ebbe az országba, de az biztos hogy hatással volt rám, érdekes volt látni a szélsőségeket: a nagy szegénységet és gazdagságot, szomorúságot és boldogságot.


A kókuszdióval a kezemben valahogy átgondoltam a történeteket, a kókusztejjel együtt szívtam magamba az utolsó hangulatokat.



A képen hangyavárak láthatók. Képtelenségnek tűnik, hogyan tudják felépíteni ezeket a komplexumokat monszun idején, amikor az eső minden délután 2 óra alatt mindent elmos. Csak erős ragasztóanyaggal lehetséges mindez.


Ünnep közeleg. Mindent ellepnek a csokoládéárusok. A hölgynek elolvad a kezében a jég, mire sikerül a gyerekeket indulásra bírni. Esténként egyre több gyerek a kis lámpásokkal lófrál az utakon csapatokba verődve.


Gyerekek a falon, a szomszédunkban. Talán az iskolából épp most lógnak meg?


A motorosok fuvarra várnak. Egész nap a tűző napon várnak, tétlen. Egyre kevesebb a turista, egyre kevesebb a munkájuk. Természetesen a helyiek is velük utaznak, hisz más megoldás nem nagyon van tömegközlekedés hiányában.